A kivívott szabadságról

 Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról

Lehet-e, hogy nem áll az óra?

és hogy rabságunk ideje lejárt?

Csodálkozva nézzük karunkon

az elpattant bilincs gennyes nyomát.

Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,

most nem mint szólam, közöttünk lebeg,

sorsunkat a kezünkbe vesszük

és zsarnokaink tűnjenek.

Az én szavam még hősöket

sose dicsérhetett

korunk pöcegödrében.

Köszöntelek, szabadsághősök:

Világos után százhét évre

harcotok végre győzött!

Vívtatok szinte csupasz mellel,

a fegyveres cár és Paskievics ellen!

(Népek és lelkek elnyomóját

Marx követőjének nevezzem?)

Szibéria vett körül minket,

fagyos, ködös, szűk gorizont,

hol lefagy minden terv virága

és bilincsben csörög a csont.

A tundra a torkunkra lépett,

így tengődtünk több mint tíz évet,

a sztyeppe részeg félnomádja

nyakunk markolva magyarázta,

mi a műveltség és a tudás,

az élenjáró haladás.

Rabtábor volt az egész ország,

határait jól őrizték,

benn tipródott kétféle szerzet:

hajszolt munkás, hajtó pribék.

Emberevő bálvány előtt

kellett mormolnunk monoton imánk,

hátunkon korbács csattogott,

csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!

Plakát, brosura harsogott,

hogy épülünk, hogy haladunk

s zengnünk kellett: de szép, de jó!

míg elhordták a kenyerünk,

míg megmérgezték a borunk.

A köd már foszlik. Visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt?

Fúró szavak, vagy mik vezettek,

hogy bimbóban ölték a jót

s díjazták a puha gerincet,

az apja ellen besúgót?

Itt lakájokat tenyésztettek

özönével tíz év alatt,

érdem volt a jellemtelenség:

hogy győzzük most a jó utat?