Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról
Lehet-e, hogy nem áll az óra?
és hogy rabságunk ideje lejárt?
Csodálkozva nézzük karunkon
az elpattant bilincs gennyes nyomát.
Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,
most nem mint szólam, közöttünk lebeg,
sorsunkat a kezünkbe vesszük
és zsarnokaink tűnjenek.
Az én szavam még hősöket
sose dicsérhetett
korunk pöcegödrében.
Köszöntelek, szabadsághősök:
Világos után százhét évre
harcotok végre győzött!
Vívtatok szinte csupasz mellel,
a fegyveres cár és Paskievics ellen!
(Népek és lelkek elnyomóját
Marx követőjének nevezzem?)
Szibéria vett körül minket,
fagyos, ködös, szűk gorizont,
hol lefagy minden terv virága
és bilincsben csörög a csont.
A tundra a torkunkra lépett,
így tengődtünk több mint tíz évet,
a sztyeppe részeg félnomádja
nyakunk markolva magyarázta,
mi a műveltség és a tudás,
az élenjáró haladás.
Rabtábor volt az egész ország,
határait jól őrizték,
benn tipródott kétféle szerzet:
hajszolt munkás, hajtó pribék.
Emberevő bálvány előtt
kellett mormolnunk monoton imánk,
hátunkon korbács csattogott,
csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!
Plakát, brosura harsogott,
hogy épülünk, hogy haladunk
s zengnünk kellett: de szép, de jó!
míg elhordták a kenyerünk,
míg megmérgezték a borunk.
A köd már foszlik. Visszanézve
az ember csodálkozni kezd:
szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,
hogy tíz évig kibírtuk ezt?
Fúró szavak, vagy mik vezettek,
hogy bimbóban ölték a jót
s díjazták a puha gerincet,
az apja ellen besúgót?
Itt lakájokat tenyésztettek
özönével tíz év alatt,
érdem volt a jellemtelenség:
hogy győzzük most a jó utat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése