"Hajnalban csörrent a telefonom, éjszakás voltam a mentőknél, ott egy pillanat múlva már éber is az ember, nincs átmenet alvás és ébrenlét között. Idős néni hív, huszonöt éve ismerem, gyógyítom. Doktor úr, mondja, tessék eljönni hozzám, nagyon rosszul vagyok…Mi a baj, kérdeztem, de nem tudta szavakba önteni. Szolgálat vége, rendelés még nem kezdődött el, csengetek, bemegyek, kijön elém. Kérdezem, mi baj, de nem tudom meg, nem fáj semmi, nem fulladok, iszonyatosan érzem magam, mondja és látom, valóban. Kiült az arcára a kín, szemében rettegés. Ismerem. Az évtizedek óta meglévő betegségeit, fájdalmait, az eltemetett unokát, férjet, gyerekek gondjait. Megvizsgálom. Rendben működik a test. Leülök elé: tessék mondani, mi a baj? Mi az igazi baj?
Csend. Majd enged a tartás, és zokogni kezd, egész testében remeg, patakzik a könny, várok. Nem kérdezem.
Akadozva, könnyeivel küszködve tör fel belőle: doktor úr, mindenkit elvisznek! Ukr@jnàb@ viszik a gyerekeket, de még az öregeket is! Én már megértem ezt… Nem akarom, hogy ott öljék meg őket!!!
…
Nem tértem magamhoz. Harminc éve dolgozom a mentőknél, már mindent làttam. Bírom a terhet. De most összeomlottam, kitámolyogtam az autóhoz, percekig nem tudtam elindulni.
A tehetetlen düh feszített, ordítani kellett volna, de csak ültem, néztem előre, néztem a falut, ahol dolgozom, a házakat, ahol talán mindenütt nézik a leuralt tv- csatornákon a gyűlöletkeltő adásokat, hallgatják a legrosszabb időket idéző propagandát, a megbecstelenített Kossuth rádiót a becsületben megőszült öregek.
Nincs bocsánat."
Forrás Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése