Mit ünnepelsz ma drága népem?
Egy letűnt kor hős fiait,
akik még tudták, akkor, régen,
egy honfiszívben mi lakik?
Kik nem tűrték tovább a láncot,
mit idegen rájuk rakott,
nem akarták a szolgaságot,
nem maradtak tovább rabok!
Fellázadtak, utcára mentek,
és hallatták a hangjukat!
Legyünk végre egy szabad nemzet,
mely létével példát mutat!
Ők vajon elérték a céljuk,
s Mi végre szabadok vagyunk?
Vagy ugyanazt a létet éljük,
s a Földön nyomot sem hagyunk!
Győzött a túlerő, a zsarnok,
mi meg önként hajtunk fejet?
Más népek árnyékában élni,
rabszolgaként ma sem lehet!
De mindig kell, ki megvezessen,
kihez tartozni akarunk!
És tartozunk kamattal, pénzzel,
életre valók sem vagyunk?!
Hiába elménk gazdagsága,
a magyar földnek kincsei,
másnak fűlik már foga rája,
s megszerzi, ami nincs neki!
Fillérekért visz mindent tőlünk,
s drágán ad mocskot, szemetet.
Mi meg csak bárgyún nézelődünk:
– Azt adott, amit lehetett?!
Látszólag minket támogatnak,
s viszik hazánkból, ami jó,
és dübörög a gazdaságunk,
erről szól tévé, rádió.
Hóhér kezébe adunk pallost,
ítélkezzen fejünk felett!
Apró ügyekről szól a harc most,
csak, ami éppen fáj neked?
Mindenkinek van sérülése,
amiért önként síkra lép.
Senkinek nincs lelkébe vésve,
hogy szétszakítva él a nép!
Nem tud egymásért mind kiállni,
csak saját baja létezik!
Nem tud igaz nemzetté válni,
ki szabadságra éhezik.
Megbűnhődtük saját jövőnket?
Tán ez a lánc, mely fogva tart?
A bűntudatunk egyre nőhet,
így tartják féken a magyart!
Még mindig szabadságra vágyunk,
de gondolkodni sem merünk!
Készítik már halálos ágyunk,
s szűkítik az életterünk!
Mit ünneplünk? Egy forradalmat,
mely a mának példát mutat?
Csak azért van vége a dalnak,
mert elhagytuk a járt utat?
Ma inkább hordunk rozsdás láncot,
nyögünk az átok súly alatt,
magunkban oltjuk ki a lángot,
és már a lelkünk sem szabad…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése