Annak idején, mikor én voltam kislány, nem volt külön anyák napja. Volt nőnap, és akkor köszöntöttük Édesanyánkat. Mikor a gyermekeim voltak kicsik, akkor Magyarországon éltünk, és minden május első vasárnapján köszöntöttek engem. Meghatódtam minden alkalommal, s minden alkalommal eszembe jutott az én Édesanyám.
Az én Édesanyám szép volt. Az én Édesanyám jó volt. Az én Édesanyám volt a világon a legjobb szülő. Az én Édesanyám egy szép júliusi napon elment, és soha többé nem láttam, nem hallottam a hangját. Ha jól belegondolok, igencsak kevés jutott nekem belőle. Középső lány voltam. Vagy a nagy kamasz felé, vagy a kicsi baba felé fordult a figyelem, praktikus okokból. Nem vád ez... Én a rájuk irányuló intésekből, a feléjük küldött szeretetből csíptem le egy-egy morzsányit. S ebből tanultam, ezen elvek, tanítások alapján élem az életem most is. De ezek olyan mélyen vannak belém vésve, hogy senki emberfia ki nem törölheti.
Az én Édesanyámnak itt lenne a helye köztünk, én úgy gondolom. Ám valamiért az Úristen úgy gondolta, hogy Neki nagyobb szüksége van rá, s magához szólította. Nyögöm a hiányát, úgy hiszem életem végéig. Ugyanakkor áldom a szerencsémet, hogy éppen Ő volt az én édes szülém. Ha ma itt lenne velem, velünk, biztosan teljesen természetesnek hinném a jelenlétét. De ha hirtelen visszakapnám, hálával teli szívvel élnék tovább, mert becsülni tudnám őt, úgy igazán, tudva, hogy mivel jár az elvesztése. Szeretném Őt felköszönteni, szeretném magamhoz ölelni, szeretném dorgálni, hogy öregasszonyként miért nem vigyáz jobban magára. De nem tehetem. Sajnos most azt sem tehetem, hogy fizikai valómban a sírjára helyezek egy csokor virágot. Ehelyett a kezeim összekulcsolom, és kérem az Istent, hogy minél kevesebb édesanyát szólítson magához, s ha lehet ne sokan érezzék azt a hiányt, melyet én érzek.
Üzenem mindenkinek, kinek Édesanyja van, hogy becsülje meg, s csókolja a lába nyomát is, míg teheti.
Isten éltesse az Édes jó anyákat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése