"Pár napja írtam egy posztot Bissau-Guineáról, ahol a portugál gyarmati sorból való felszabadulás után az elmúlt majd 50 évben kilencszer volt katonai puccs, és az ország vezetőit nem az ország fejlődése érdekelte, hanem a saját zsebük megtömése (ez utóbbi minden magyar számára ismerős lehet). A korrupció mértéke elérte azt a szintet, hogy becsalogassa a kínaiakat, akik a politikai elitet lefizetve gyarmattá tették az országot. Mivel a posztot majdnem ezren megosztottátok, gondoltam, írom tovább a sztorit, csak más szemszögből, ami szintén aktuális lehet ma minden magyarnak.
Bissau-Guinea a világ egyik legszegényebb országa, így a főváros repülőtere értelemszerűen nem tartozik a legforgalmasabbak közé, bár különböző nemzetközi szervezetek, pl. az Interpol szerint elég nagy az országon az átmenő forgalom. Dél-Amerikából ugyanis először ide szállítják a kokaint, amit innen továbbítanak Európába.
Bissau-Guinea erős és büszke ország: még magyar mértékkel is óriási a korrupció. Az EU és különböző nemzetközi segélyszervezetek nem egyszer függesztették fel a segélyprogramjaikat, mert azokból is túl sokat loptak a helyi potentátok. Amikor ott jártunk, volt egy db kórház az országban, ahová az emberek meghalni jártak, mert se gyógyszer, se semmi. Én nem mentem be a kórházba, Végh Judit, akit többek között a Jóban Rosszbanból ismerhettek, viszont bement, de jött is ki egy fél óra múlva sírva, mert életében először - és remélhetőleg utoljára - haldokolni látott egy kisbabát, akit megfelelő ellátással meg lehetett volna menteni.
Ebből az országból érthetően nagyon sokan el akarnak menni.
Mi késő este indultunk vissza Lisszabonba (szerintem az egyik legjobb európai légitársaság, a portugál) TAP gépével. A reptér épülete előtt tömegével várakoztak a helyiek. Nem értettem, miért, hiszen egy repülőre nem lehet csak úgy fellógni.
Aztán pár évvel később, amikor életem egyik angol szerelmével London elegáns Richmond negyedén át autóztunk Heathrow-ról a városba, az egyik piros lámpánál mesélte, hogy kb itt szokták a pilóták kiengedni a futóművet, és néha előfordul, hogy megfagyott afrikaiak potyognak le a gépből. Életem akkori angol szerelme ezt a mondatot kivételesen úgy mondta el, hogy nem rakott bele egyetlenegy hétszótagú szót. Angol szakon végzettként a szerelem elején még imponált ez a szokása, valóban sokat tanultam tőle, de ahogy telt az idő, egyre jobban idegesített, hogy az angol arisztrokrácia még a nyelvhasználatában is megmutatja különbözőségét, és előszeretettel használnak olyan szavakat, amiket a kutya sem ismer. Pedig ő még nálam is ballibsibb volt, mert hiába volt a nagynénje hercegnő, konkrétan Beaufort hercegnője, aki abban a kastélyban, Badminton House, lakott, melynek a kertjében először tollasoztak, hiába járt Etonba, majd Oxfordba, Oxford alatt bolti eladóként dolgozott, hogy legyen pénze, Oxford után meg elküldték világot látni, hogy tudja, mire használja privilegizált helyzetét. Ez az új magyar arisztokráciából teljesen hiányzik. Az ő gyerekeik szaros pelenkákat dobálnak Horvátországban az autópálya mellett, és 15 millás órákat villantanak.
Egy 15 millás óra árából nemcsak egy afrikai, hanem egy szabolcsi család is évekig él, pedig Szabolcs és Afrika között óriási a különbség. Afrikából Európa az ígéret földje, ahol úgy gondolják, szabadság van és jólét, ahol nem kell attól félni, hogy a megszületendő gyerekeik a következő esős évszakban meghalnak kolerában, ahol van iskola, tisztességes munka, ahol ha tanulsz, és dolgozol, jobb életed lesz mint a szüleidnek, és ahol nincsenek kiszolgáltatva a fegyverrel rendelkező nagyurak kénye-kedvének. Nem tudják, hogy Magyarország például hiába Európa, az országban a hatalmat csalással, hazugsággal és szemfényvesztéssel megszerző magukat kereszténynek hazudó politikusok számára ugyanúgy csak a saját családjuk és a hatalmukat biztosító gazdasági szereplők boldogulása a fontos, az ő gyerekeiknek lesz jó iskola, nekik lesz normális egészségügyi ellátás, a többi gyerek meg 2021-ben is tanulhat informatika órán a floppy-ról többszörösen kontraszelektált, az önbecsülésétől megfosztott, ezért alulfizetett tanártól, a kórházakban meg már alig van orvos és ápoló, és hiába Magyarországon hal meg a legtöbb ember népességarányosan, át tudják mosni a nép agyát, hogy milyen sikeresen legyőzték a járványt...
Bissauban a repülőtér épületét fegyveres katonák védték. Mi eléggé kilógtunk a tömegből a bőrünk színe miatt, de tőlünk is elkérték az útlevelet, mégis akkora volt a káosz, hogy azt éreztem, egy kevéssé szervezett terrorista kommandó akár atombombát is be tudna csempészni a reptérre. Ez az érzés a beszállásig csak fokozódott. A gépünk már régen megérkezett Lisszabonból, és arra várt, hogy a helyiek elkezdjék a beszállítást, de semmi nem működött. Káosz volt a csomagfeladásnál, és a reptér helyi alkalmazottait nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy már rég el kellett volna indulnunk: az egyik idős bácsi a pult mögött aludt, ahelyett, hogy ragasztgatta volna a bőröndökre a LIS feliratú címkét. Én csak azért voltam ideges, mert tudtam, hogy Lisszabonban le fogjuk emiatt késni a pesti csatlakozást - ami be is következett.
Végül engedélyezték a beszállást: kinyitottak egy kaput, amitől legalább 500 méterre állt a TAP 320-asa (ilyen van a Wizzairnek is, csak a TAP kényelmesebb). Koromsötét volt, konkrétan semmit nem lehetett látni, csak pilótafülke és a repülő ablakain kiszűrődő fényt, illetve a 320-as függőleges vezérsíkján megvilágított TAP logót. Mi meg elkezdtünk szaladni a repülő felé, aminek a lépcsőjén ott állt idegesen a másodpilóta, és terelte fel az utasokat a gépre. Akkor úgy éreztem, az életemért szaladok, mert ha a gép nélkülem indul el, és ott kell maradnom, esélytelen, hogy életben maradjak.
Akkor tök szerelmes voltam, és életem akkor szerelmének akartam venni valami ajándékot a gépen. Már a levegőben vettem észre, hogy a szállodában kiloptak a pénztárcámból egy 100 euróst. Kicsit dühített a történet, de valaki megnyugtatott: aki ellopta, egy hónapig eteti abból a 100 eurósból a családját, én viszont egy este elbuliztam volna itthon. Nem mondom, hogy örültem neki, de megnyugodtam.
Akkor már jártam Afrika számos országában. Éreztem az elviselhetetlen bűzt a piacokon. Láttam Bissauban a főtéren sétáló fehér férfit egy megszeppent fekete kisfiúval a nyakában, és szinte biztos voltam, hogy a pasi pedofil. Kambodzsában - tudom, az Ázsia, de szintén kínai gyarmat - a szállodában kirakták a falra az angol nyelvű feliratot, hogy 14 éven aluli gyerek csak a szülője engedélyével mehet fel a vendéggel a szobába. Ezekben az országokban az ember is eladó, ha az árából több hónapra ennivalót tudnak venni. De könyörgött évekkel korábban Zambiában a lodge (a szavanna közepén túlárazott szálloda) egyik alkalmazottja tökéletes angolsággal, hogy bármit megcsinál, csak hozzam el Európába.
El sem tudjuk innen képzelni, milyen kilátástalan, reménytelen ott az élet. Azt a káoszt, amiben Afrika országainak jó része van, az európaiak okozták. Ahol sikerült a kezükbe venni az irányítást (Botswana), ott többé-kevésbé virágzó gazdaság született. Ahol nem, ott a korrupció megfojt mindent, és szabad utat engedett a kínai gyarmatosítóknak, akik még nagyobb nyomorba döntik a földrészt.
Itt, Olaszországban viszonylag sok az afrikai menekült. Azért tűnnek soknak, mert a bőrük azonnal kitűnik a tömegből, és a 2 százalékot 20 százaléknak gondoljuk. Az olaszok szerencsére korántsem annyira rasszisták mint a magyarok, akik közül nagyon sokan vannak, akik röhögő smiley-kat tolnak egy-egy olyan cikkhez, amiben arról írnak, hogy éppen megint elsüllyedt egy menekültekkel teli lélekvesztő a Földközi-tengeren olyan emberekkel, akik átkeltek a Szaharán, és minden pénzüket embercsempészeknek adták, akiknek az életükön kívül csak a remény maradt. És erre pár magát kereszténynek mondó mélymagyar odatol egy röhögő fejet.
A magyar nyelvű cikkek meg rendszerint a migráns szót használják.
Én meg szekunder szégyent érzek ilyenkor, hogy magyar vagyok.
A fotó Bissau nemzetközi repülőterén készült. Nem tudom, ki fotózta, a netről szedtem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése