Martint a szülei minden évben elvitték a nagymamájához a nyári szünetben. Egyszer a fiú azt mondja a szüleinek: „Most már elég nagy vagyok. Mi lenne, ha idén egyedül mennék a nagymamához?” Rövid beszélgetés után a szülők beleegyeznek.
Apával állnak a peronnál, integetnek és apa ad neki egy utolsó tanácsot, miközben Martin azt gondolja: „Tudom, hogy ezt már százszor mondtad nekem...!”
Mindjárt indul a vonat, és az apa azt súgja: „Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad, vagy félsz, akkor ez legyen nálad!” És valamit a zsebébe tesz.
A fiú most először ül egyedül, a vonaton ülve, szülei nélkül. Látja az ablakon a tájat, körülötte idegenek rohannak, zajt csapnak, jönnek-mennek, a kalauz megszólítja, hogy egyedül utazik? Valaki még szomorúan is néz rá...
A fiú kényelmetlenül érzi magát és fél. Lehajtja a fejét, az ülés egyik sarkában összekuporodik, könnyek szöknek a szemébe. Eszébe jut, hogy az apja tett valamit a zsebébe. Remegő kézzel keresi ezt a papírdarabot, kinyitja: „Fiam, az utolsó kocsiban vagyok.”
Így van ez az életben is. Hagyjuk a gyerekeinket futni és bízzunk bennük! De mindig az utolsó „kocsiban” kellene lennünk, hogy ne féljenek! 
(ismeretlen szerző)
Mindig az utolsó kocsiban vagyok
Vagyunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése