No comment

" A Szégyen napja

Jegyezzük meg a dátumot: Kettőezerhuszonkettő, január tizenharmadika, a szégyen napja. A szégyené és az elkeseredésé. 

A miniszterelnök tegnap este jelentette be, hogy néhányféle élelmiszer ezentúl hatósági áras lesz.

Olvasom barátaim a kétségbeesett posztjaitokat, olvasom és veletek érzek. Több mint egy évtizede érzek együtt a ti mai, elkeseredett, kiábrándult, tehetetlen mivoltotokkal. Szokva vagyok hozzá, hogy én vagyok szűkebb és tágabb környezetem bolond Cassandrája, aki mindig valami elképzelhetetlen szörnyűséget jósol, s amely szörnyűségek aztán rendre be is következnek. Mindig reméltem a legjobbat, de mindig csalhatatlanul tudtam a rosszat előre, és most itt van: Magyarország ahol élünk egy légyszaros pártállam, egy diktatúra, egy nyomorgó, harmadik világbeli szarfészek. Harmincvalahány évünk ment bele, hogy ilyen legyen.

Ezalatt a harmincvalahány év alatt rövid időre megkaptuk a lehetőséget, a lehetőség illúzióját, hogy ez egy ország. Egy ugyanolyan ország -Európa közepétől nem is nagyon távol- mint a többi. Ha tesszük a dolgunkat, művelgetjük kertjeinket, Tanulunk és dolgozunk, neveljük a következő nemzedéket, egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy közeledünk az irigyelt országokhoz. Már nem mosolyognak meg minket, nem néznek ránk úgy, mint aki susogós melegítőben állított be az operabálra, csak úgy, mint egy kedves rokonra, aki nem a legutolsó divat szerinti, de azért tisztességes öltönyben érkezett. Elképzeltük, hogy gyerekeinknek már úgy mesélünk majd a rendszerváltást övező córeszról, mint ahogy nekünk meséltek a háborús évekről. Mi is megbecsült tagjai leszünk majd a saját társadalmunknak, szépen beszél majd velünk a hentes, az óvónő, az okmányirodában az ügyintéző, és ha szépen csináljuk a dolgunkat, nekünk is jut majd nyáron két hét spanyol, vagy görög strandolás gondtalanul. Nem megyünk tönkre bele. Néhány évente kocsit cserélünk majd, nem járunk lukas oldalú, bontóért nyöszörgő fostaligákkal. És ha az asszony pár hetente elmegy a fodrászhoz, hát nem kapunk szívrohamot, mert belefér. Nem kapunk sírógörcsöt majd, ha a gyerek tél közepén ronggyá szakítja a kabátját, hanem veszünk egy másikat, ez nem téma.

És most itt állunk, barátaim. Itt álltok ti, és én veletek. Meg vagyunk alázva, le vagyunk sajnálva, le vagyunk köpve, ki vagyunk röhögve és már lázadni se nagyon van kedvünk. 

Ó, emlékszem, nagyonis emlékszem, amikor el lehetett volna még zavarni ezt a söpredéket. Százszor is ki lehetett volna rúgni őket, amikor alaptörvénykeztek. Amikor a Földrajzinév bizottsággal izmoztak. Amikor lenyúlták a magánnyugdíj vagyont, amikor különadókat vezettek be, még el lehetett volna zavarni őket, oda, ahova valók. Csak hát mindig az volt, hogy Gyurcsány ne jöjjön, meg a nyavalygós értelmiségiek ne jöjjenek, a tanulatlan prolik ne jöjjenek, és így tovább, és így tovább. Most meg már? Most meg már meg is öregedtünk, kinek itt, kinek ott fáj, orvos persze nincs, aki kikezellje. És különben is náluk az összes pénz, a fegyver és minden. 

Fiatal koromban dolgoztam egy pár évig a Ráday utcában. Volt ott egy üzlethelyiség, ahol semmi nem sikerült. Talán el lehetett átkozva? Nem tudom. Tány, hogy ott bárki, bármibe kezdett, hetek alatt megbukott, pedig árultak ott régiségtől állateledelen át rozsdamentes mosogatókig mindent. Az utcaképhez hozzátartozott, hogy annak a boltnak a redőnye le van húzva. Nos, Magyarország is ilyen hely lett. Redőny le.

Ez az ország a valamirevaló állampolgárainak nem adhat semmit. Illetve egy dolgot mégis: útlevelet. Amíg ad. De nem leszek nagyon meglepve, ha néhány év múlva nem csak a déli határt vigyázná kerítés. Más néven: műszaki zár."

forrás