Mi a legnehezebb az öregedésben?

 

— Tudod, mi a legnehezebb az öregedésben?

— Mi?

— Hogy láthatatlanná válsz.

Amíg fiatal vagy, „valaki” vagy: szép, kedves, karizmatikus, erős… vagy legalább észrevesznek.

Aztán minden megváltozik.

Leszel „az öreg bácsi a kopott kabátban” vagy „a néni a divatjamúlt kabátban és a kalapjával”.

Mintha már nem is léteznél.

Átlátszóvá válsz.

— De tudod mit? Én észrevettem, amint beléptél a szobába...

(Egy ismert brit sorozatból származik ez a mondat. És igen, valami nagyon igazat mond.)

Gyakran úgy tűnik, egy idős embernél már csak az életkor számít.

Senki nem mondja többé: „ő irodalomtanár volt”, vagy „ő mérnökként dolgozott”.

Csak annyit hallani: „biztos elmúlt nyolcvan”, vagy „talán már a kilencvenhez közelít”.

Idővel egyre kevesebb ember van, aki igazán tudja, ki is voltál valaha, mit szerettél, mihez értettél.

A barátok már sokszor nincsenek.

Mások otthon vannak bezárkózva, nehezen mozognak, csak a közeli pékségig vagy a patikáig jutnak el.

A gyerekek már régóta a saját világukban élnek: munka, gyerekek, rohanás.

Néha egy gyors telefon,

és ritkán — nagyon ritkán — egy kávé, egy kis beszélgetés.

A házban új arcok: fiatal családok, babakocsik, bevásárlószatyrok...

de senki sem tudja, hogy hívják a másodikon lakó nénit.

A sarki boltban új eladók vannak,

egyik arc sem ismerős többé.

A környék nagyszüleiről, ha tud is valaki valamit, az csak a lakásszám vagy egy becsült életkor.

De hogy mi történik az ajtó mögött... az már senkit sem érdekel.

Egy világ, amit nem látunk. Egy csend, amit senki sem hall meg.

Nem vesszük észre, hogyan keletkezik lassan, észrevétlenül egy űr az időseink körül.

Nem értjük, miért hív fel anya naponta többször „semmiért”,

vagy apa miért kérdez meg újra és újra látszólag jelentéktelen dolgokat.

De legbelül csak félnek.

Félnek attól, hogy teljesen elfelejtik őket.

Szeretnék még érezni, hogy láthatók, fontosak, számítanak valakinek...

akár csak egy hang által is.

Az öregség nem csak ráncokból és fájdalmakból áll.

Hanem láthatatlanságból,

magányból,

és abból a mély vágyból,

hogy valaki még észrevegye őket.