Takarításra akarták kényszeríteni – diplomás mérnök és író lett belőle
Lakatos Menyhért (1926-2007)
A 38 éves mérnök, Lakatos Menyhért 1964-ben kis házat akart építeni a családjának, de akkoriban éppen nehezen lehetett téglához jutni. Eszébe jutott, hogy cigány nagyszülei még vályogvetésből éltek. Egy téesz használaton kívüli épületében néhány telepi cigánnyal elkezdett téglát gyártani. Először csak magának, később már eladásra. Egy év múlva már 150-en voltak a munkások, tisztes keresettel. „Szándékosan arra törekedtem, hogy minden munkát maguk a cigányok végezzenek el, nem azért, hogy az ismeretüket bővítsék, hanem mert hittem, hogy az ember csak azt a művet tiszteli, amit maga alkotott” – vallotta. „És ők, akik a tulajdonviszonyt másként nézték, mint a rajtuk kívülállók, lassan eljutottak arra fokra, amikor az erkölcs döntő szerepet kapott a tulajdon meghatározásában.” Két év múlva fürdőszobás házak épültek a téglagyár mellé, három év múlva már óvoda és iskola is. A családtagokkal együtt 500 embert hozott ki szó szerint a putriból. A negyedik évben a téesz megijedt, hogy a bérelt területen egy cigányember kapitalizmust épít, és felmondták a bérletet, a gépeket széthordták, az embereket szélnek eresztették. Onnantól máshogy segített a cigányságon. Lakatos Menyhért író lett, a legismertebb a cigányok között. Az első, akinek írásai százezres példányszámban jelentek meg Magyarországon és külföldön is. Bőre színe miatt kétszer is majdnem megölték.
Elképzelhetetlen szegénységből jött. Pedig apai ágon ősi erdélyi földbirtokos családból származott. Nagyapja Boncza Miklós országgyűlési képviselő, Ady Endre apósa, Csinszka édesapja volt. „Apám erőszakgyerek volt” – mesélte később. A csucsai kastély háznépéhez tartozó fiatal cigánylány csak egy éjszakára, vagy annyira se kellett a méltóságos úrnak. A fiára utána rá se nézett, így ment ez. A cigánysoron mégis mindenki Boncának hívta a világos bőrű fiút, és később az 1926-ban született sötét bőrű unokát is. Lakatos Menyhért Vésztőn a cigánytelep melletti legelőn született, ez volt beleírva a személyi igazolványába is: az édesanyja épp úton volt hazafelé, mikor elérkezett a szülés pillanata.
Szülei lóval, tollal, edényekkel kereskedtek, és ha kellett, napszámba jártak. Írástudatlan édesanyja úgy érezte, hogy fia többre hivatott annál, mint hogy a telepen maradjon. A sárból épült putriból minden nap teknőben fehérre mosott ingben küldte Menyhértet a falusi iskolába. A cigánysoron ő volt az egyetlen iskolás gyerek. „Állandó szemrehányásokat kaptam, a felnőttek sem értették anyámat, mit akar azzal a sok iskolába járatással, amikor a többi gyerek az őszi vadászatok alkalmával hetenként egy pengő ötvenet is megkeres. (...) Anyám hallani sem akarta, hogy egy napra is kimaradjak.” Az iskolát nem kedvelte különösebben, olvasni viszont nagyon szeretett. Társai csak Laposnak nevezték, mert állandóan könyveket lapozgatott. A tanító mindig vele büszkélkedett a tanfelügyelőnek: „Halljuk csak a kis négust!” Arra persze nem volt esély, hogy továbbtanulhasson a hat elemi után, túl sokba került.
Egy kegyetlen szerencsének köszönhette, hogy mégis. Egy vésztői vadásztársaság mulatságán, ahová bohócnak hívták a cigánygyerekeket, az urak többet ittak a kelleténél, és lövöldözni kezdtek. A holtrészeg gimnáziumi igazgató rálőtt a kisfiúra, akinek ezután a vadőr 73 sörétet szedegetett ki késsel testéből. A falusi orvos meg sem akarta nézni a sebesültet. Meghalt volna, ha nincs egy konkurens vadásztársaság, akik önérdekből segítettek. Rábeszélték az anyát, hogy indítson pert. A vétkes igazgató megijedt, kárpótlásként pénzt ajánlott. Az asszony ezt visszautasította, de mégis kért valamit: „ha lehetne elküldenénk felső iskolára, nem bánnánk, ha mink rongyokban járnánk is, csak tudnánk taníttatni. De nem nagyon hiszem, hogy cigánygyereket felvegyenek oda.” A következő ajánlat már arra vonatkozott, hogy a fiút tandíjmentesen felveszik a gimnáziumba. Ezt már elfogadták. Így lett Lakatos Menyhért a megye, de talán az egész ország első cigány gimnazistája.
Az apja nem örült igazán: „Lehetett volna nagybőgős, vályogvető, akár lókupec is, de nem fűlött hozzá a foga, inkább a sok büdös könyv kell neki. Az Isten bűnnek ne vegye a tettemet, de én addig járatom az iskolába, amíg ki nem kúrálják belőle.” Majdnem igaza lett, a fiú nem érezte jól magát az idegen világban, hazavágyott. Az anyja mégis meggyőzte: „A cigányoknak benned van minden reményük. Ha te tanult ember leszel, mindenki láthatja: egy cigány is kiemelkedhet, boldogulhat.” Az ingyenes iskola is sokba került: a ruhák, tanszerek árát szó szerint kiéhezte a család. Kitűnő tanuló volt, de másban sem hibázhatott. „Ha az iskolaszolga azzal jött be, hogy valaki lepiszkolta a WC-t, rajtam volt az osztály szeme, (...) és ha nem tudtam bebizonyítani ártatlanságomat, a tanárok megjegyzéseitől sem mentesültem.”
Magányos volt, senki sem akart barátkozni azzal a diákkal, aki miatt a C osztályt cigányosztálynak csúfolta a többi gimnazista. „Egyetlen ceruza nem tűnhetett úgy el, hogy elsőnek ne az én zsebeim, táskám tartalmát kellett volna kiüríteni.” Bár, soha nem volt rá példa, hogy bármit is találtak volna nála, mégis így akartak megszabadulni tőle. Osztálytársai egy egypengőst dugtak a zsebébe, hogy tolvajként kirúgassák, de ő még idejében észrevette, és leadta egyik tanárának a pénzérmét. Végignézte, ahogy az iskolából előbb a szegény parasztgyerekek hullottak ki, mert nem bírták a tempót, később pedig a szorgalmas zsidó osztálytársát küldték el a származása miatt. Végül neki is mennie kellett. 1943-ban egy iskolatársa takarításra akarta kényszeríteni, amit megtagadott. „Mi még téged akartunk megmenteni a haza számára, gondolván, hogy nagyobb tiszteletet tanúsítasz iránta, mint a szélnek eresztett rohadt zsidónépség” – kiabálta a fiatalúr. Lakatos felpofozta a nagyhangú fiút, amiért másnap csendőrök keresték a cigánytelepen.
A tanulmányoknak éppen az érettségi előtt szakadt vége. A csendőrök elől bujkáló diák lelkifurdalást érzett azért is, mert egy telepi asszony az ő példájára adta iskolába gyerekét, akit osztálytársai csak megalázni akartak, de végül belefojtották az iskola budijába. Szörnyű időszak következett. A cigánysor lakói közül többen belehaltak a tífuszjárvány ellen beadott, túlságosan nagy dózisú oltásokba. A hatóságok gyógyszer vagy élelmiszer helyett mindössze meszet utaltak ki, hogy a koporsó nélküli hullákat gödörbe szórhassák. Az éhező telepiek még örültek is, amikor 1944-ben a jegyző felszólította őket, hogy, gyülekezzenek, mert dolgozni viszik őket, ahol enni is kapnak majd. Boldogan szálltak be a marhavagonba.
Lakatos Menyhértet két testvérével együtt Birkenauba deportálták. „Mezítláb, szakadozott rongyokban tereltek bennünket a mészporral behintett vagonok felé, miközben a főutcán a »bámészkodó közvélemény« kárörvendő mosollyal kísérte vonulásunkat.” A lágerben kísérleti állatokként bántak velük: „Az ember olcsóbb volt, mint a fehéregér” – emlékezett később. Sterilizáláshoz, baktériumfertőzésekhez, vegyi kísérletekhez használták őket. Lakatos Menyhértet leszíjazva betették egy kádba, és lehűtötték a testét 22-23 fokra. Aztán két társa közé fektették meztelenül: az érdekelte őket, hogy át tudják-e adni neki a testük melegét. Aki kibírta, túlélte. Aki nem bírta ki, megfagyott. Menyhért túlélte, egy testvére meghalt. Évtizedekkel később Németországban egy német olvasója megkérdezte tőle, hogy gyűlöli-e a németeket. „Most már nem” – hangzott a válasz. „Annak idején nem csak a németeket gyűlöltük, hanem velük együtt a magyarokat is.”
Hazaérkezve befejezte a gimnáziumot, és folytatta a tanulást, tervezőmérnöki diplomát szerzett. Akkor már írogatott is, többnyire az asztalfióknak. Az írástudatlan nagybátyjától hallott régi cigány meséket írta le először, aztán verseket, novellákat. „Írni nem akartam igazából soha. Régóta jegyzetelgettem – a papír nem beszélt vissza –, de írásra sokáig nem gondoltam. Inkább azt tartottam szem előtt, hogyan segítsek a fajtámon, hogyan lehetne őket emberibb körülmények közé juttatni, oktatni, megváltoztatni. Hogy ne a szociális segély legyen a létalapjuk, hanem a szakképzett munka. Ezért hoztam létre a téglagyárat.” 1964-ben saját megtakarított pénzéből bérelt földet a vésztői téesztől, és létrehozta a Cigány Téglagyárat, amelynek igazgatója lett. „Ki merte volna azt mondani apátoknak, hogy lusta cigány?” – győzködte a telepieket. „Egész uradalmak épültek fel, abból a téglából, amiket ők vetettek. Tavasztól késő őszig nem volt a munkából hiányuk.”
Voltak, akik nem nézték szívesen a kísérletet. Első munkájuk odalett, mert a faluból valakik rávezették a teheneket a száradó nyers téglákra. A telepieket is meg kellett győzni: volt cigány férfi, aki szégyenkezett, hogy a felesége a téglagyárba jár dolgozni. Aztán amikor sikerült eladni az első szállítmányt, hinni kezdtek neki. Egyre többen csatlakoztak, egy idős férfi még kedvenc lovát is a gyárba vitte, hogy legyen mivel fuvarozni. A jó minőségű vésztői téglákra országszerte egyre nagyobb lett a kereslet, a befolyt pénz felét a gyár fejlesztésére költötték, a többit bérekre, így mindenki érdekelt volt a közös sikerben. Hitelből használt gépeket is vettek, de senkinek nem volt szakképesítése, hogy üzemeltesse azokat. Lakatos műszaki könyveket szerzett be, megtanulta a gépek használatát, aztán elkezdte tovább adni tudását a többnyire írástudatlan cigányoknak. S ha már a felnőtt embereknek be kellett ülniük az iskolapadba, a gyerekeik iskolázását is megszervezték. Lakatos éjjel-nappal a munkásai mellett volt, minden pénzét a téglagyárra költötte, emiatt a felesége elvált tőle.
Aztán egy nap felkereste a téeszelnök, és közölte vele, hogy örül az eredményeknek, de nem ért egyet az igazgatási módszerekkel, mert azok „túlságosan cigány központúak”. Mivel Lakatos nem változtatott, berendelték a központba, ahol bejelentették, hogy visszavonatják a működési engedélyt, mert nincs elég szakképzett munkása. Engednie kellett a zsarolásnak. A dolgozóknak be kellett lépniük a téeszbe, aki megtagadta, elküldték. Az idős cigányember, akinek a lovát ott kellett volna hagynia a közösben, elkeseredésében szénavágó késsel ledöfte az állatott. Végül új üzemvezetőt is kineveztek, aki megszüntette a munkások érdekeltségét az értékesítésben. Egy évvel később a gyár tönkrement, be kellett zárni. „Elvették, és minden befektetett pénzünk elúszott. Olyan dolgot romboltak szét, amely a nemzet számára is fontos volt. Míg élek, nem felejtem el...” – emlékezett később Lakatos Menyhért.
Ismét újrakezdte. A cigánysággal kapcsolatos társadalmi kérdésekről kezdett publikálni, majd az MTA Szociológiai kutatócsoportjának ciganológiai munkatársa lett. Hamarosan ismertté vált a tudományos életben, s mindez meghozta számára a nemzetközi elismerést is: a Cigány Világszövetség elnökhelyettesévé választották. A tudományos munka mellett éjszakánként lányai füzeteinek üres oldalaira írta novelláit. 44 éves volt, amikor a gyerekei beküldték az Új Írás irodalmi pályázatára a fiókban talált írásait. Megnyerte. Onnantól kezdve sorra kapta a felkéréseket. Versekre, elbeszélésekre, mesékre, végül egy regényre is. Megijedt a feladattól, visszautasította. A kiadó erre megküldte neki az előleget. Akkor úgy érezte, nincs más választása. A gyermekkor telepi éveit feldolgozó Füstös képek rendkívüli siker lett. Hol megrázóan tárgyilagosan ír a nyomorról, mint a Puszták népe, hol beleszövi a tábortűznél hallott meséket a mindennapokba, mint a Száz év magány. Százezer példány kelt el a négy kiadásból itthon, s ennél is több külföldön.
Innentől kezdve az írásból élt. Mesékben írta meg a cigányság hiányzó mítoszait, s idős korában költőként is bemutatkozott. Azon kevés cigány értelmiségiek egyike volt, akit minden irányzat, frakció egyaránt tisztelt. Többször tett kísérletet rá, hogy összebékítse a hazai cigány értelmiség egymással vitában álló képviselőit, – többnyire eredménytelenül. Ő alapította a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, amelynek első elnöke is volt. Rendívül büszke volt, hogy a közreműködésével éppen a születésnapján alakult meg Pécsett a világ első cigány gimnáziumát működtető Gandhi Alapítvány. Önmagáról ezt mondta egy interjúban: „...nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” 82 éves korában halt meg, cigány embernél valóságos matuzsálemi korban.
(Nyáry Krisztián - Megjelent Igazi hősök című könyvemben, 2014-ben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése