Halottak napja

Halk ima

Ma anyámért és apámért mondok halk imát.

Abba súgom könny hullatva a szeretet szavát,

hogy odafenn is érezzék, ott se feledjék,

őrzöm még szíveiknek édes melegét.

Halk sóhajú imáim, mind az égbe szállnak,

ott adnak majd hangot a szeretet szavának,

mely elmeséli nekik, hogy nincs oly távolság,

amin a szív üzenete ne hatolna át.

Ma anyámért és apámért mondok halk imát,

abba rejtem köszönetként a gyermeki hálát,

mely elmondja helyettem, hogy ők voltak nekem

azok, kiket mindenkinél jobban szerettem.

(Kun Magdolna)

Kovács István - Szüleimnek

.

Anyánk nem tudta, s nem tudta Apánk sem,

Csak dolgoztak fáradva szüntelen,

Nem tudták, hogy arany kezük nyomán

Mi érték termett életük során.

.

Azt tudták csak, hogy menni, menni kell,

Mint fecskepár, ha fiakat nevel,

Nem számolták a dolgos napokat,

Pihenni szinte semmi nem maradt.

.

Nem számított, mennyit ér életük,

Csak boldoguljon mindkét gyermekük.

Nekik ne kelljen földet túrni már,

Szállhassanak, mint két szabad madár.

.

Vagy tudták mégis, küzdelmük mit ért,

Mit áldoztak, és vajon mennyiért?

Tudták talán, hogy a szabad madár,

Fészkére soha nem tér vissza már?

.

Kérdésem fáj, senki sem válaszol,

A temetőben puha csend honol.

Nem kérdezem hát, amit nem lehet,

Köszönöm inkább az életüket.

Ha majd kijössz!

Ha majd föld takarja testemet,s eljönnek ködös reggelek

Megérzem jöttödet,s álmomból felkelek

Mikor kijössz hozzám,nem kell a sok virág

Hogy elmentem, nem dőlt össze a világ

Elég ha beszélsz kicsit hozzám,s csak vagy ott

Hidd el hallom, s érzem akkor is  ha már a föld fagyott

Látni fogom ahogy görnyedve ott állsz,s könnyek közt kezeiddel babrálsz

Érezni fogja szívem a Tiéd,

a gyertyád melegét, 

ahogy lelked az enyémmel összeér,

s a szereteted átköltözik belém, 

érzem majd a szíved még remél

Nem mentem messze, ott leszek én is Veled,

titokban oda állok melléd,s megfogom a kezed

Mielőtt mennél,még mélyen a szemedbe nézek,úgy érzem majd szinte újra élek

Arcodra csókot adok,s a sírba attól hogy itt voltál,boldogan visszatérek

Mennék Veled de nem lehet,

a föld súlya lenyomja testemet

Nézem majd ahogy a gyertyák fényében egyre távolodsz,s

lassan eltűnsz 

Én ott foglak várni,míg majd egyszer újra feltűnsz

Nem kell, hogy mindig gyere!

Nem kell a sok koszorú!

Az kell, hogy tudd most is Szeretlek,s ne légy szomorú 

Otthon ha néha gyertyát gyújtasz értem,s közben Rám gondolsz az éjben míg leég

Hidd el Nekem az is elég!

Mikor legközelebb jössz megérzem,s elindulok feléd

Sajnos már csak ennyit adhatok,

akkor gyere ha Neked ez elég

A temetőkapuig ígérem mindig kimegyek majd eléd

 Bár nem leszek más csak egy emlék,ki örökre kapaszkodik beléd

Ha majd kijössz!

Kérlek ne sírj,én már nem félek 

Boldog vagyok,hogy nem váltam köddé,

s Benned tovább élek

(Felső Tamás)

"A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok."

(Laurell Kaye Hamilton)

Emléküből fakadjon áldás. Legyen nekik könnyű a föld!

"Aki ember volt, küzdő, tiszta ember,

változzék át bár porladó rögökké,

az élőkben tovább él – mindörökké." 

(Csepeli Szabó Béla)